Iron

Faragott, kék tornácok, régimódi, századfordulós metszett ablaküvegek, csend, madarak, fák... A Százados úti művésztelep falu Budapest közepén. De nem mindig volt az – se a város közepe, se enyhely. Káposztáskertekben épült, később néha lovak, néha lovasszobrok álldogáltak a magas mennyezetű, tetőablakos szobrászműtermekben.
Európa leghosszabb életű folyamatosan fennálló művésztelepéről kérdeztem a telep leghosszabb életű művészeit.

Hogyan jött létre a művésztelep?

Buza Barna: 1900 körül külföldön tanultak a magyar művészek, és amikor hazajöttek, nem volt helyük dolgozni, különösen a szobrászoknak nem. 1909-ben aztán Kallós Ede, aki a Vörösmarty-szobrot csinálta a Vörösmarty téren, Bárczy István polgármesterhez fordult: kérte, hogy építsenek egy művésztelepet, mert a legkiválóbb tehetségek hónapos szobákban faragnak. A főváros támogatta őket, telket is adott itt, ahol akkor bolgárkertészek, káposztáskertek voltak, meg egy rosszhírű kiserdő. Wossala tervei alapján két év alatt, kisipari módszerekkel, téglát téglára rakva gyorsan felépült a telep. Csodás parkot is csináltak, olyan volt, mint a Margit sziget, s vörösfenyőből formatervezett, gyönyörű kerítés körítette. Be is népesült hamar.
De alighogy megindult itt valami, kitört az első háború. Siket Lászlót innen vitték el katonának, és egyik percben roppant tehetséges szobrász, rögtön utána hősi halott volt. És a többiek is… maradtak otthon az özvegy szobrászfeleségek. Ekkor jelent meg Strobl Zsiga, elvette az egyiket feleségül, lett is műterme.  De persze nem ezért vette el. Nekem tanárom volt, később, mikor nagyjából én is befutottam már, sétáltattuk együtt a kutyánkat a Stefánián. Zsiga bácsi megkérdezi: Hány éves vagy, te taknyos? Hát, ötven vagyok. Ilyen idős koromban nekem már három bérházam volt – mondta erre. Akkoriban jól is ment nekik: sok építkezés volt, rengeteg szobormunka, templom, középület. Szóval, az első garnitúrának nagyon jól ment a sora. 99 éves vagyok, és minden halálos betegségből kigyógyultam, beleértve a háborúkat, Rákosi-időket, de még az országgyűlési képviselőséget is, mert még annak is megválasztottak, választói akaratra, Major Tamás ellenében... És készítettem monumentális szobrokat, terveket amerikai háborús emlékműre, 13 méteres szovjet-magyar barátság emlékművet, stációkat és kisplasztikákat, sőt, ma is mintázok, épp egy szépségversenyre készítek díjszobrot.

1928-ban költözött ide először. Milyen volt itt a két világháború között?

B. B.: Elég sokan csináltak háborús emlékműveket, de általában is pezsgő művészeti élet folyt itt. A Műcsarnok kiállításain, az épületszobrokon, de akár a velencei biennálén is nagyon látszott, hogy itt egy élő művésztelep van. A második világháború ezt megint lenullázta. Engem például innen vittek munkaszolgálatra, 600-ból 42-en éltük túl a büntetőszázadot. Szörnyű, mi több, undorító. Megmenekültem, mert a nagyapám kovácsmester volt, és mindenre megtanított, lovakkal bánni például. Hasznomat vették, amikor az Elóba, az élelmiszerellátó központba kellett menni, krumplit meg tarhonyát vételezni.

De másodszor is beköltözött…

B. B.: Az itthon maradt kollégáknak 1946-ban úgynevezett igazolóbizottságot kellett alapítaniuk, és hamar rájöttek, mennyire bűnös lélek vagyok. Zsidó iskolába jártam, református voltam, ráadásul a római akadémián is tanultam – nyilvánvalóan a klerikális reakció uszályába kerültem. Még hadifogoly is direkt nyugaton voltam – tehát megmételyeztek a kapitalizmus bűnös baktériumaival. Szóval, a műtermemet akkor elvették. Az igazolóbizottság elnökének szomorú módon éppen nem volt műterme... De én átjátszottam azt a műtermet egy olyan, tehetséges kollégámnak, akinek szétbombázták a sajátját. A vége persze így is az, hogy nekem nem volt műtermem. Ezt a mait később sikerült megkapnom mint romházat.
Így hát nappal kőműves mellett dolgoztam mint fehérmunkás a köztársasági elnöki palotán meg a rádió épületén is, éjjel ezt raktam rendbe…. A rádión lévő épületdíszeket, konzolokot, szoborfejeket például mind én csináltam, heti egy kiló szalonnáért. Örültünk neki nagyon, mit kezdünk volna csillpengőkkel. Itthon még nem volt ablaküveg, zsíros újságpapírral ragasztottuk be az ablakokat. Szóval, volt mit rendbehozni rajta. Itt nagy csata volt. Ez a fal éppen hogy állt, az ablakok felpúposodtak, amikor leesett a bomba, kívül légüres tér lett, és a belső levegő kinyomta az üveget. Aztán meg az oroszok lovakat tartottak a műtermekben, volt elég tér nekik, elvégre életnagyságú lovaszobrokra tervezték őket.... Szóval a két kezemmel hoztam rendbe, én csináltam a padlóját is, de azért ez csak szolgálati lakás. Ha engem a teremtő magához szólít, az unokám, aki mérnök-informatikus, még itt lakhat egy évig, de aztán el kell költöznie. Persze kap cserelakást.

Mit jelentett az életükben a Százados út?

Szekeres István: A művésztelepek általában egy-egy stílust képviselnek, eleve úgy keletkeznek, hogy a hasonlóan gondolkodók kivonulnak a városból. Itt inkább az arra érdemesek bevonultak a telepre, és nem adták fel a szabadságukat.De azért volt itt közösségi élet, és ennek intézménye a séta volt. Alkonyatkor kijött a társaság a kertbe sétálni, a szobrászok, föstők: Kurucz P István, Ispánky Gábor bácsi, de még Csorba Géza bácsi is. Ő még élőben mintázta Adyt, azért kapta meg a Liszt téri Ady-szobrot. Nem volt már fiatal ember, az öntudatáról csak annyit, hogy mesélte nekem egyszer: „Képzeld el, ahogy ma mentem a Népköztársaság útján, hát egyszer csak találkozott velem a Kodály!”
Mikus Sanyi bácsi, a Topolinójával nagyon úriasan autózgatott. Kijárt a sebváltója, és ahogy ment a Dózsa György úton, a sebváltójával fenyegette meg a szabálytalankodókat. Kedélyes. Most már egy fiatal generáció van itt. Felnőttek itt is a gyerekek, ismerjük őket elemista korukból, megházasodtak, sőt még egy generáció is felnőtt... Mostanában itt is csoportokra oszlanak az emberek, fiatalok a fiatalokkal, kisgyerekesek a kisgyerekesekkel…. – de régen nem így volt. Amikor én idejöttem a 2. háború után, még megvolt a medence az udvaron, és mindenki odajárt. Medgyessy Feri például csak becsobbant a pancsoló hölgyek közé, és valahogy mindig lecsúszott a fürdőnadrágja a vízben, akkor rántotta fel, amikor kijött. A hölgyek persze illedelmesen sikítoztak... Nem beszéltünk munkáról. Elegáns, könnyed nagyvilági társalgás folyt.

B. B.: Nappal, munka közben viszont sosem látogattuk egymást a műtermekben. Sok pályázat van és volt, és nem illik egymás tervei után nézni. Persze ha meghívnak valakit, az más. Például ha befejez az ember egy munkát, szól a bizalmas barátainak, hogy jöjjenek el, és baltázzák le. Én régen mindig így csináltam, de még a Medgyessy is. Most is előfordul, hogy áthívjuk egymást – veszi át a szót Búza Barna.

Sz. I.: Mindig segítettünk egymásnak, ha kellett, a leghétköznapibb hétköznapi dolgokban is – épp Búza Barna ajánlott nekem például autómárkát, és segített is hazahozni a gépet. Vagy megkért engem Ispánky Gabi bácsi 90 éves korában, hogy hozzak neki puha faszenet. Miért, kérdeztem tőle. Még dolgozom – mondta – tudod, szót fogad a kezem...

A fenti kérdésre nem tudom a választ. Az első ötletetem, hogy direkt csinálják. Direkt találnak ki minden hülye terméknek magyarul helyesen leírhatatlan nevet - vö. dekornyúl, dekor nyúl, mi több: Dekor Nyúl. Vagy a másik: évekig olvasgattam depresszív hangulataimban a Schaffer csomagküldő áruház katalógusát, amelyben minden ünnepre volt valami dekorkacat - köztük leszúrható angyal, leszúrható mikulás és nyúl. A tökéletesen érzéketlen szívű és nyelvű antihumán lény, aki ezt fordította, illetve a píáros, aki leokézta, legalább szórakoztató, és ott a helye a Tapló Anti énekesi álnevet kitaláló mulatópíáros mellett....

A másik lehetőség, hogy szándékosan megtartóztatják magukat attól, hogy megnézzék a helyesírási szótárban egy adott kifejezés - mondjuk a zene éve - helyesírását. Ez utóbbi vonatkozik a hírügynökségekre is, akármennyiért is ülnek ott akármilyen hírszerkesztő droidok. Tudom, tudom, nem a helyesírás a lényeg. De akkor mi? Talán a dekornyúl?